Maria szemszöge:

Mire észheztértem, már nem a korházban voltam. A sebeimet átkötötték. Egy egyszerű varázslatot alkalmaztam, hogy aránylag bemérjem, hol is vagyok. Nagy ház. Legfelső szint. Valaki van az ajtóm mögött. Többen a földszinten. Ember egy se. Bakker, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Tudhattam volna, hogy nem bízhatok meg a vámpirokban!
Becsapódott az ajtó valaki mögött, mire összerezzentem és akaratlanul felrobbantottam a hordozható rándiót, ami eddig az ágy mellet volt elhelyezve.
- Szia - köszönt az alakváltó, aki még a suliban is egyfolytában engem bámul. Kicsit idegessen nézte a rádiót, gondolom félt, hogy ő is ugyanolyan sorsra jut.
- Szia - köszöntem vissza mereven, miközben továbra is a falat néztem.
- A nevem Seth - a hangján érezni lehetett, hogy zavarban van.
- Maria - feleltem továbbra is a falfelé fordított arcal. Nem szólt többet, csak leült a földre az ágy mellé. Nem bírtam tovább és megkérdeztem:
- Mond, miért vagy a vámpirokkal? Ők gyilkosok...
- A Cullen család nem olyan, ők csak állati vért isznak - magyarázta.
Hát persze! hogy nem jutott ez eddig az eszembe! Hallottam már, hogy vannak ilyen vámpírok is.
Mintegy végszóra belépett a vámpírdoki és mellete egy kedvesnek tűnő vámpírhölgy.
- Hogy vagy? Az én nevem Esme - kérdezte a nő mosolyogva.
- Miért hoztatok el? - kérdeztem vissza, majd  hozzátettem a lehető leglogikusabbnak tűnő választ - Most át fogtok adni Aronak?
- Az még attól függ, ki vagy. Honnan tudsz Aroról? - kérdezte az orvos.
- Évek óta a nyomomban van - feleltem.
- Vámpírt akar csinálni belőled is? - vonta le a következtetést Esme. Az orvos, aki gondolom a párja mintegy hangosan gondolkodva hozzátette:
- Ez elég valószínű. Igaz, keveset láttunk az erődből, de mindenképpen figyelemre méltó vámpír lennél. Rettentően erős.
- Át akar... de nem tud! Én nem egy hitvány ember vagyok! Neki a vérem kell... Azt akarja, hogy én legyek a házi büféje! - feleltem felháborodva.
- Fejtsd ki bővebben - szólt rám az orvos, én pedig engedelmeskedtem.
- Én vagyok az utolsó élő boszorkány a földön. 614 éves voltam a múlt hónapban. Anyám, aki szintúgy boszorkány volt 127 éve halott. És immúnis vagyok a vámpírméregre. A vérem is finomabb, mint az embereké. Aronak tökéletes büfé lennék. Nem halok meg, finomabb vagyok mint a többi és nem egyszer használatos.  Elég, ha mindig hagy bennem egy kevesét, csak annyit, hogy felépüljek és örökké falatozhat belőlem -mondtam cinikusan.
- Az nem lehet... - mondta Esme. Szinte mindenki le volt sokkolva a hír halatán.
- Kipróbálod? - nevettem fel.

Maria szemszöge
Borzasztóan elegem van a vámpírokból! Bekerülök a korházba, és még itt is akkor szerencsém van, hogy éppen a vámpír dokihoz kerültem. Anya halála óta rühellem ezeket a lényeket. Főleg Aro-t! Nem akarom soha többet átélni azt, amit akkor kellet.

Seth szemszöge

Carlis, Edward, Bella, Reneesme és én  a kórterem ajtajánál álltunk. Már most éreztem a szállat, ami megingathatatlanul vonzott befelé, az ágyon fekvő, aranyszőke hajú lányhoz.
Bella bólintott, hogy jelezze, készen áll, hogy megvédjen minket a varázslattól.
Amint kinyílt az ajtó, Maria fölkapta a fejét. Egy pillanatra koncentrált, majd zavar ült ki az arcára.

Edward szemszöge
Próbáltam bekerülni a lány gondolatai köze, de egyfolytában mintha valami falba ütköznék. Rámnézett, gyülölettel telve, majd egy kis rést nyitott a falon.
- Mit akartok? - hangjából sütött a gyülölet.
- Csak beszélgetni... - gondoltam automatikusan. Már nyítottam a számat, hogy hangosan is kimondjam, ammikor újabb gondolat érkezett.
- A barátnőd szedje le a pajzsot az átlagemberekről. Te pedig hagyd az agyamban való turkászást! - ezután hatalmas, mentális lökést éreztem, ami kidobott a gondolatai közül. Megsúgtam Bellának, hogy mit tegyen.
Abban a pillanatban, hogy az átlagemberek elhagyták a kórtermet, a lány felpattant, és kezében tűzgolyókkal nekünk támadt. Seth elkapta, de abban a pillanatban olyan ártatlanul kezdett el pislogni, hogy az amugy is a  hatása alatt levő farkas elengedte. A lány csak erre várt, teljes erőből hasba rúgta Sethet, majd száznyolcvanas fokban megpördült, hogy szembenézzen velünk.
Mind a négyen kelletünk hozzá, hogy lefogjuk. Bella arca összerezzent, amikor megérezte a lány verekedés közben felszakadt sebeiből szivárgó vért. Elég rossz állapotban volt, de ügy tünt, képes lenne haláláig harcolni.
- Aro küldött titekt? - sziszegte elkeseredetten, miközben tovább vergödött Carlis szorításában, hogy ki tudjon szabadulni.
- Nem, semmi közük hozzá - próbálta Bella megnyugtatni.
- Akkor mégis, honnan tudtok rólam? Miért támadtatok rám? - megakadt a mozdulatban.
- Nem támadtunk rád - bizonygatta Carlise.
A lány, miután némiképp megbizonyosodott róla, hogy nem akarunk neki ártani, abbahagyta a harcot, majd a sebbesülései miatt elájult.